Farkas Máté első ironman 2021.08.14

2021.08.14. – eXtremeMan Nagyatád, hosszútávú triatlonverseny

Farkas Máté (Egri Triatlon Klub) élménybeszámoló

„Ússz 3,8 km-t, tekerj 180km-t, fuss 42,2km-t. Dicsekedj életed végéig!” – John Collins, az IronMan alapítója
A hétvégi élményeimet ecsetelve többen kérdezték, hogy pontosan mit is teljesítettem, miből áll az Ironman. Amikor a fenti mondat elhagyta a számat jópáran visszakérdeztek: „Jó, de mégis hány nap alatt?”… 😊 Anno nekem is leesett az állam, amikor először hallottam erről az eseményről – nem tudtam elképzelni, hogy megállás nélkül lehet teljesíteni ezt a három önmagában is elképesztő hosszúságú versenyszámot. Ebben a „rövid kis szösszenetben” megpróbálom leírni mégis hogy jutottam el idáig, s mi mindent éltem át a verseny napján s közvetlen utána….

Mindig is szerettem a sportot, s azon belül az atlétikát is – általános iskolában nagyon sok érmet szereztem kisebb-nagyobb versenyeken. Akkoriban a távolugrás, illetve a 60m vagy a 100m sprint volt a kedvencem, a „hosszabb” távokat (ami akkoriban a 600m / 800m volt…) azokat nagyon nem szerettem… Érdekes, hogy sok év kihagyás után pont ezek kezdtek el érdekelni…
Kb. 3,5 éve kezdtem el újra a mozgást, mert nem éreztem jól magam a bőrömben. Kb +20kg volt rajtam, s ha felmentem egy rövidebb lépcsősoron már kapkodtam a levegőért… Elhatároztam, hogy eljárok futni, Tesóval beíratkoztunk spinning-edzésekre, amik nagyon hangulatosak és motiválók voltak, aztán ahogy beköszöntött a tavasz, megvettem bátyám régebbi mounti-ját s együtt tekertünk a Bükkben. Minden héten vártam, hogy menjünk valamerre. Aztán következő évben gondoltam, hogy jó lenne egy országúti bici is, hogy Sirokban is tudjak edzeni. Eleinte tartottam tőle: „ilyen rossz utakon azt nem lehet használni”, „azzal a keskeny kormánnyal a stabilitás nulla” – és még pár hasonló gondolat ellenére mégis vettem egy gyönyörű Merida-t. Az első kör után alig akartam leszállni, s ez az érzés egyre csak fokozódott…
Egyre inkább a biciklizésre koncentráltam, aztán egyszer sajnos eltört mindkét karom. A műtét utáni hetekben sem álltam le, ezerszámra nyomtam a felüléseket és a kitöréseket. Amikor már egy kicsit jobb állapotban voltam, akkor a garázsban kb. +35°C-ban már hajtottam a bicimet egy görgőn (köszi szépen Berecz Gabi!😉), aztán úgy 6 héttel a baleset után már kint is tudtam tekerni.
Ekkor rehabilitációs célből elkezdtem uszodába járni. Kezdetben csak mellben úsztam 600-800m-t, de ez egyre unalmasabbá vált, így a gyorsúszás felé kezdtem kacsintgatni. Rengeteg hasznos tippet kaptam Ózsvári Olivér barátomtól, aki már akkoriban is többszörös Ironman volt. Már végre nem csak 1 hossz ment egyben, hanem 100m, majd 200m, s így tovább.
A bicikli is egyre jobban ment – sokat jártam vele munkába (30km reggel – 30km meló után), illetve pont 2 éve teljesítettem az első 100km feletti távomat a nagyatádi verseny tiszteletére. Ez nagy lökést adott, hogy elkezdjek újra futni is, s elhatároztam, hogy egyszer én is Ironman leszek…
Volt néhány kisebb-nagyobb sérülésem, de a türelem és sok hasznos tanács mindig segített. 2020-ban már az Egri Triatlon Klub-hoz csatlakoztam, ami extra löketet adott. Múlt nyáron részt vettem első triatlonversenyemen Tatán, melynek eufórikus hangulata teljesen elvarázsolt. Ekkor már kacsintgattam a hosszabb távok felé is – Berekfürdőn teljesítettem önállóan egy félironman-t (plusz pikantéria, hogy ezt is az eXtremeMan Nagyatád napján), valamint ősszel sikeresen abszolváltam az első maratonomat, ami egy újabb nagy mérföldkő volt, hogy be merjek nevezni Nagyatádra.

November óta szisztematikusan edzettem – általában heti 1 pihenőnap volt, alapazó időszakban heti 6-10 órát, majd tavasztól egyre fokozva akár heti 18 órát is edzettem. A versenyig 5500km-t tekertem, 1220km-t futottam, 180km-t úsztam 2021-ben. Sokszor nehéz volt összehozni, hogy a családomat és minden más teendőmet se hanyagoljam el, de az előírt edzéseket is végrehajtsam.
A nagy versenyt megelőzően idén részt vettem 2 olimpiai távú versenyen Székesfehérváron, illetve Tatán, valamint egy középtávú versenyen is Keszthelyen. Mindhárom alkalommal jól teljesítettem, bizakodóan várhattam a nagyatádi megmérettetést.

A verseny előtt 3 héttel sikeresen kiment a bokám az Egedről lefelé (egy nyár eleji sérülésemtől nem szabadulok)… Hirtelen rá se tudtam állni vagy 15 percig – húú mondom hogy lesz ebből ironman… Aztán hálistennek’ a folyamatos jegelés, reumakrém, illetve nyújtás elviselhető szintre hozta… Egyre csak teltek a hetek, aztán azon kaptam magam, hogy már csak pár nap van a rajtig…
Apával megbeszéltük, hogy már csütörtök reggel elindulunk, hogy nyugodtan leérjünk, aznap még ússzunk egyet a gyékényesi bányatóban. Ehhez képest szerda este hívott, hogy lerobbant a Transit Egerbakta határában… Rögtön mentünk Tesóval segíteni, közben gondolkoztam az alternatív utazási lehetőségeken.

Hálistennek csütörtök délutánra megoldották a kocsi-problémát, s apa egyhuzamban levezetett Gyékényesre. Mivel már 8 óra után besötétedett, így az úszást elengedtem.
Pénteken a siroki sporttársaimmal (Olivér + Dosi) kiegészülve átmentünk Nagyatádra felvenni a rajtcsomagot, leadni a futós felszereléseket a depóba, illetve megbeszélni a frissítési tervet: hol fognak minket várni, s feladni az ISO-t + jeget. Olival futottunk egy laza kört, hogy ismerős legyen a pálya másnap. (Ennek a laza tempónak örültem volna a verseny végén…)
Délután, ahogy visszaértünk Gyékényesre, apával még elmentem egy átmozgató-biciklizésre. Utána megvacsoráztunk a kemping éttermében, majd bekevertük az összes ISO-t, felragasztottam a rajtszámaimat, gumit cseréltem a biciklin, s összekészítettem a másnapi csomagjaimat. Este már volt izgalom, de ennek ellenére egész könnyen el tudtam aludni. 😊

A verseny reggelén 4:45-kor ébredtünk. Gyors reggeli, mosakodás és készülődés. 6-ra átmentünk Olivérékhez, s együtt adtuk le bicikliket a depóba. Az izgalom mindig dolgozik bennem egy verseny előtt – most is meg kellett látogatni az utolsóelőtti pillanatban a ToiToi-t (bár ez mindig jobb, mintha verseny közben kéne…) Lassan felvettem a sapkámat, szemüvegemet, swimskin-t, majd egy nagy pacsi és ölelés Édesapával. Nagyon megható volt, hogy életem eddigi legnagyobb erőpróbáján is ott van mellettem és biztató szavaival mindent elsöprő erőt ad!

Mentünk a check-in sátorhoz, egy ökölpacsi Kindl Gáborral a MTSZ elnökével, majd beálltunk a rajtzónáinkba. Olivér piros sapkával az első zónában rajtolt, Pisti, Lajszner Lajos és én fehér sapkások voltunk, így a második zónában indítottak minket. (mondjuk elvileg elsőbálozóként zöld sapkát kellett volna kapnom s a 3. zónába állnom, de legalább így jobban a mezőny elejével tudtam megkezdeni az úszásomat.)
A hangulat igazán jó volt, ahogy a Thunderstuck üvöltött a hangszórókból. Teltek a percek, s elérkezett a régóta várt pillanat: felcsendült Vangelis remekműve – A paradicsom meghódítása. Aztán egyszercsak eldördült a rajtot jelentő ágyú is. Nagyon szép tiszta a gyékényesi tó, mintha uszodában úsznék, annyi különbséggel, hogy természetes környezetben van és nem klóros a víz. Az első kör végén pont együtt jöttünk ki a vízből Olivérrel, egy gyors pacsi aztán újra vissza a tóba. Próbáltam nem túl erős iramban kezdeni a versenyt, viszont az első körben találtam egy nagyon jó lábvizet, amin a hátralévő 3km-t jó tempóban, de energiatakarékosan tudtam teljesíteni. Nagyon tetszett, az eddigi versenyeimhez hasonlítva itt volt a legjobb az úszásom (érzésre és tempóra is).
A depóba futva édesapával pacsiztam egyet, s ahogy vettem fel a bringás cuccaimat éreztem, hogy kicsit lassú vagyok… Mondom pörgessük meg, gyerünk-gyerünk… Már csak a kesztyű kell – közben már futottam is a biciklimhez, ahol nagy meglepetésemre észre vettem, hogy az úszódresszt nem vettem le…. Gyorsan vissza, bele a szatyorba majd újra a bicihez… Kicsit idegesített ez a malőr, amit hozott az úszáson ez a ruha, most el is veszítettem a depóban…

Na mindegy, robogjunk Nagyatád felé a bringán, erre öszpontosítottam. Ahogy az első kilómétereket megtettem gyorsan megittam pár deci ISO-t, közben azt vettem észre, hogy nagyon tolom neki. Gyorsan lecsillapítottam magamat, s beálltam a tervezett teljesítményértékre, amit rövid időn belül követett a pulzus is. Az első óra elteltével észleltem, hogy az addig szinte folyamatos enyhe emelkedő ellenére is 31km/h körül van az átlagom. Fuhh mondom ez nagyon jó, főleg, hogy a kívánt teljesítményen tekerek, nem kapott el a hév, s éreztem, hogy ezt tudom tartani majd végig.
Kicsit fura volt, hogy nem zárt pályán tekertünk és jöttek szembe, sőt hátulról minket is előztek autók, kamionok. Hálistennek’ nem volt kritikus helyzetem, de jobb lett volna, ha teljesen nyugodtan tekerhetünk.
Az előzetes számításoknak megfelelően pont jó volt az előre bekészített 3kulacs a nagykörre (90km). Menet közben pedig hideg vizet vettem fel a frissítőpontokon, amikkel kicsit vissza tudtam hűteni a testem az egyre fokozódó hőségben.
Ahogy beértem Nagyatádra, konstatáltam, hogy 33,5 körüli átlagom van… Mondom ez nagyszerű, főleg úgy, hogy még bőven van erőm. Apáékat is gyorsan megtaláltam, gyors kulacscsere, egy kis jég a hátamhoz aztán robogás az első kiskörre (30km). Az elkerülő szakasz minősége volt a legjobb a versenyen, utána mondjuk volt kontraszt… Mintha vasúton mennénk úgy ütött az a 1-2cm hosszú jó út a kátyúk tengerében… Mindenesetre nem idegesítettem magamat rajta, mivel azzal úgyse lett volna jobb, az energiákat inkább másra összpontosítottam: tekertem-tekertem-tekertem… Minden körben nagyon jól esett a jéggel tuningolt ISO, édesapa tökéletesen frissített! 😊
Tetszettek a automata fotós megoldások, amik még egy kis hangeffekttel is meg voltak spékelve. Illetve jó volt, ahogy minden körben találkoztam a csapattársakkal, ismerősökkel.
Az utolsó kiskört megkezdve már kezdett kicsit elfáradni a talpam. Mondom ez nem jó jel a futásra nézve, de hátha a másifajta terhelés jó lesz majd neki. Egy kicsit visszább is vettem, hogy tartalékoljak a maratonra.

Ahogy befordultam a fő utcáról, akkor jöttem rá, hogy nem is emlékszem, merre kell a depóba behajtani, de hálistennek a balos kanyarnál mondták, hogy a frissítő zóna előtt kell jobbra bekanyarodni.
Még pár tekerés és már ugrottam is le a biciről, majd a szervezők letették a helyére és már nyomták is a kezembe a futós holmimat. Az öltöző sátorban beszéltük néhány sporttárssal, hogy ebben az irdatlan melegben gyanús, hogy nem életünk legjobb maratonja jön össze (bár titkon reméltem, hogy tudok 3ó52p alatt futni…)

Robogtam ki a bő 5km-es futópályára megkezdeni a körözést. Az elején nagyon jól pörögtem a lábaim – itt is magamra kellett parancsolni, mint a bicikli elején: „lassíts, mert sok van még hátra!”. A második körben is egész jó tempót tudtam tartani, viszont egyre jobban kezdett görcsölni a bal hátsó combom. Ez odáig fajult, hogy a 3. körben konkrétan meg kellett állnom nyújtani… Na ez egy kicsit a gondolataimat is negatív irányba terelték… Egyre vontatottabb és nehezebb volt menni. Mindenesetre koncentráltam, hogy tovább-tovább-tovább… Nehéz pillanatokban sokszor eszembe jutott drága Kisfiam hangja: „harrrrááá apaaaa!”. 😊
Édesapa nagyon ügyesen készítette a jeget + vizet + sót minden körben. Itt már egy gyors gyúrás is jutott a bal lábamnak. Valahogy a 17. km-től volt egy nagyobb megzuhanásom, amiből nehezen tudtam kijönni. Minden frissítőponton belegyalogoltam egy jó 30 másodpercet, néha többet is. Aztán lassan, de eljött a félmaraton – mondom innen már visszafelé számoljuk a köröket….
„Akárhogy is fájhat, ne félj – van erőm! – én bírom még,
Ne félj, még mindig bírom én!
Lépjünk egyet előre, s a győzelem miénk!
Hát mozdulj meg!” – … nagyon kellett mantrázni a saját dalszövegemet…
Amikor egy-egy jobb állapotban lévő futó elhaladt mellettem és rá tudtam tapadni néhány km erejéig, az kizökkentett a negatív gondolatok közül. Csak teltek és teltek a körök – a saját frissítőpontunknál egyre többet időztem. Apa kitalálta, hogy jót fog tenni, ha kapok egy kis buzdítást otthonról is: beszéltem Testvéremmel, Édesanyával, és persze a drága Feleségemmel is. Hát olykor-olykor már a sírás határán (meg kicsit azon túl is) voltam, de mindig erőt vettem magamon és elindultam a következő körre. Olivér már beért és a frissítőpontunkról buzdított, hogy meg lesz, kitartás! Nagy meglepetésemre ott volt a triatlon klubból Lajszner Attila is, aki szintén adta felém az erőt.
Éééés elérkeztem az utolsó körömhöz. Még ott is volt egy kis pihenő apáéknál, de utána megállás nélkül, mosolyogva futottam végig az utolsó 5km-t… A frissítőpontokon se lassítottam, de bírta a testem. Már érezte, hogy mindjárt ott vagyok a finishben… Még az utolsó kör végén pacsiztam egyet Kokóval, Herr Gyulával (főszervező), aztán már fordultam is rá a várva várt célegyenesre. Hát itt konkrétan minden érzelem előtört: öröm, fáradtság, boldogság, sírás, büszkeség, fájdalom, mámor, hiány…. S egyszer csak azt vettem észre, hogy magasba emeltem a célszalagot és utána gratulált mindenki. Ez valami megfoghatatlan érzés, évek kemény munkája most ért be igazán. FARKAS MÁTÉ IRONMAAAAAN!

Átvettem az finisher érmemet, a „köszönet rózsáját” és mentem oda Édesapához megköszönni mindent. Kis idő elteltével már nyomta is a kezembe a telefont. Alig tudtam megszólalni, de jól esett hallani Édesanya és a drága Feleségem hangját is. Kellett egy jó 10 perc mire lenyugodtak az érzéseim, meg egy kicsit a szervezetem is összeszedte magát. Ezután még drukkoltunk Dosinak, aki kb. egy fél órával utánam ért be, valamint Lajosnak, akinek tisztelet a nagy akaraterejéhez! 😉
Este 22:00-kor kezdődött az eredményhirdetés. Alig vártuk, hogy ujjongjunk Olivérnek, hiszen korcsoportjában 3. helyen végzett, valamint összetett 10. lett. Nem semmi! Egyszer remélem, hogy sikerül nekem is hasonló helyen végeznem. Ahogy a különböző kategóriák díjazottjai mentek fel-le a színpadról, egyszer csak halljuk, hogy a férfi csapatverseny harmadik helyezettje az EGRI TRIATLON KLUB!!! És már szólítottak is ki név szerint minket: Ózsvári Olivér, Farkas Máté és Magdus István. Csak néztünk egymásra, hogy most ez komoly??? Nagy örömmel álltam a dobogóra csapattársaimmal, hiszen mindhárman Sirokiak vagyunk, illetve sokmindent átéltünk már közösen az elmúlt 3 évben.
Az eredményhirdetés után még hazakocsiztunk Gyékényesre, ahol az élményektől fűtve csak éjfél után tértünk nyugovóra.

Összegzésként nagyon nagy élmény volt ez a hétvége, illetve az egész idáig elvezető út – nem véletlen az eXtremeMan szlogenje: „Az út maga a cél”.
Nagyon szépen köszönöm Édesanyámnak és Édesapámnak, hogy felneveltek és mindig bátorítottak hogy valósítsam meg az álmaimat. Külön köszönet Édesapának, hogy segített az utazásban, a frissítésben, a véget nem érő biztatásban, valamint nem elhanyagolható módon anyagiakkal is nagyban hozzájárult a sportsikereimhez. Köszönöm drága Feleségemnek, aki megértő, s elviseli, ha 5-6 órára elmegyek biciklizni, vagy egy újabb kütyüt veszek… na meg hogy a kisfiammal együtt túlordítják a speaker-t azzal, hogy „HARRRRÁÁÁÁ APAAA!!” Köszönöm Ádámnak, hogy motivál – már most szokott velem futni (egyelőre még nem hosszútávon, csak séta közben), az udvaron bicizni, vagy épp azt takarítani. 😊 <3 Köszönöm Testvéremnek, hogy mindig mellettem áll és hogy néha-néha elmegyünk az országúttól izgalmasabb terepre is. 😉 Köszönöm az egész családomnak, akik nagyon büszkék rám.
Továbbá köszönetet mondanék az Egri Triatlon Klubnak, minden olyan sportársnak, akivel már edzettem együtt, kiemelt köszönet Olivérnek aki eredményeivel, segítő tanácsaival (kölcsön kerékszettel) nagyban hozzájárult ahhoz, ahová eljutottam.
Köszönöm az eXtremeMan szervezőinek, a sok önkéntesnek a frissítőpontokon – jó munkát végeztek. Köszönöm a sok lelkesítő szót a barátaimnak, s köszönöm Neked, hogy elolvastad (és hátha kedvet kapsz lemenni futni egy kicsit… 😊)

Ma már büszkén mondhatom el én is, hogy Ironman vagyok – egy újabb álmom teljesült. Jövőre találkozzunk újra itt és egy jobb futással talán meg lesz a 11 óra alatti teljesítés is… 😊

Célidő: 11:08:18, Korcsoport 6. / Összetett 32. helyezés.
Felnőtt csapat ETK (Ózsvári Olivér, Magdus István, Farkas Máté) bronzérem