Ultra Balaton 2022 – Kormos Kitti

Úton hazafelé
Avagy gondolatok egy sikertelen próbálkozásról – UB 2022
Kellett két nap, míg összeszedtem a gondolataimat, és még biztos kell több is, mire már nem lesz új, de annyira sokan szorítottatok, izgultatok értem, hogy nem húzom tovább, hadd szóljon!
Tavaly az 5 fős UB után úgy gondoltam, idén egyéniben vágok neki. Futottam hosszúkat, rövideket, gyorsakat, lassúakat, terepet és sík aszfaltot, míg eljutottam a péntek 7 órás rajtba.
Rettentően izgatott voltam már egész héten, sőt egész hónapban. Jó formában, sőt, egyre jobban éreztem magam, ami mindenképp biztató volt.
Nagyon sokan jelezték, hogy gondolnak rám, velem vannak, és ez is nagyon sok erőt adott. Amikor megszólalt a Hell Bell a rajtban, átfutott rajtam az első versenyem emléke 9 évvel ezelőttről, és éreztem, hogy a helyemen vagyok.
Indulás.
A Varga pincészetig az volt a mantrám, hogy felkészültem, kiélvezek minden pillanatot. Így is éreztem. Nem mentem gyorsan, nem beszélgettem, néhány szót talán, figyeltem a légzést, jelen voltam. Hú, de nagy ez a tó!
A pincénél találkoztam másodjára Apáékkal, előtte Gyozo Varga -val és János Bohács -csal, Oliver Ozsvari vizezte a sapkám, Tamás Bíró Orsolya Szivós éppen váltottak, én pedig indultam tovább, a következő 40 kilométerre.
Ide az volt a mantra, hogy hálás vagyok az életemért. És milyen jó is nekem, napsütésben futok a Balaton mellett.
A Badacsony alatt éreztem először, hogy rettenetes a meleg. De nem volt még vész. Ittam, só, gél, kenyér paradicsommal, kóla. A bevált módszer.
Szigliget után a hosszú egyenesben éreztem először, hogy valami nem kerek, akkor még csak a gyomrommal, de a kóla segített, mentem tovább.
Keszthely előtt ismét előjött az érzés, sétára váltottam, ettem egy kis szilárdat, lecseréltem a nadrágom, hátha az szorít, majd egy 20 perc séta után újra tudtam futni. Győző és kedves, jókedvű barátja jöttek velem, segítettek. Balatonberénybe simán befutottam, úgy éreztem, rendben leszek. Kávé, fogmosás, irány tovább. A gyomrom folyamatosan jelzett, hogy valami nem kerek, de nem úgy, ahogy eddig volt hasonló helyzetben.
Balatonmáriafürdőre beérve a frissítő asztalra letettem a kulacsom, letámaszkodtam, és ettől a mozdulattal kezdve a következő pár óra homály.
Mintha egy szürke leplet elhúztak volna, szédületem az asztalnál. Ettem egy picit, hátha a vércukor, majd a fiúk elkísértek egy padra, lefeküdtem, pihegtem, megpróbáltam könnyíteni a gyomromon, de persze ez nekem sose sikerül, most sem, úgyhogy elkezdtem sétálni, hátha jobb lesz. Haladtam, de folyamatosan szédültem. Ettem közben ropit, próbálkoztam, hátha jobb lesz a helyzet. Lassú kocogást váltott séta, majd vissza, Balatonmárifürdőnél csippantottam egyet, séta tovább, de egyre rosszabb volt a helyzet. Kb 15-20 perc séta után elment mellettem egy autó, nem közel, ahogy le akartam húzódni, majdnem beestem az árokba. Ekkor döntöttem el, hogy itt a vége. 97 km még kevés, ahhoz, hogy besétáljak, nincs értelme. Hiába a 3 óra a előny a szintidővel, itt sérülne az első számú szabályom: addig megyek, amíg többet ad, mint amit elvesz!
Hajnal 3-kor még arra ébredtem, hogy émelygek, akkor nyugodtam meg, hogy jó a döntés.
Mik lehetnek az okok. Millió. Kevés volt az edzés, vagy a végén volt sok. Elrontottam a frissítést, kevés volt vagy sok vagy rossz. Meleg volt. Ez biztos. Múlt héten még 3 fokban futottam, most meg hirtelen vörösre égett a hátam. Az biztos, hogy egy enyhe napszúrást kaptam, mert még tegnap este is éreztem, hogy nem kerek, bár délután kimentem, bizonyítandó, hogy a lábam bírta volna. Valameddig, ennél biztos tovább. Lehet, hogy gyenge volt a fejem, ami sokszor kihúzott már a pácban, féltem az éjszakától, vagy csak itt van egy határ, amin nem akar átengedni a testem. Nem tudom, talán mind, talán egyik sem.
Egy biztos, nem fogok a kardomba dőlni, sem sajnáltatni magam, sem depresszióba esni, sem semmi. A befektetett munka nem ment a kukába, ilyen jó még sose volt a lábam egy 90-es futás után, ez jó jel.
A lelkem kikúráltam azzal, hogy megnéztem az egyéni befutókat, picit pityeregtem Feri és Dávid vállán, majd találkoztam Ancsiékkal, akiket az elején is meg a végén is kísértem egy kicsit, örültem nekik, nagyon, majd néztem a Balatont, hogy mennyire szeretem. Tudom, hogy vissza fogok még jönni, valamikor, addig pedig rengeteg munka és még annál is több élmény vár rám.
Köszönöm mindenkinek, aki segített, első sorban apukáméknak, akik végig velem voltak, szurkoltak, hoztak-vittek, Győzőnek, aki vállalta, hogy kísér, Janinak, akit ajándékba kaptam mellé, anyunak, aki vigyázott Mogyira és persze minden egri futónak akivel találkoztam út közben.
A legmélyebb tiszteletem minden teljesítőnek! Attila Hadi , eddig is példa voltál előttem, ez a mostani hétvégén csak hatványozódott, félelmetes, amit véghez vittél! Orsi és Tomi szintén hatalmasat mentetek, minden tiszteletem!
Gratulálok az összes csapatnak is, szuperek voltatok, a dobogók pedig tele lesznek egriekkel. Ez nem egy bukott verseny, hanem egy nagyon jó hétvége, ahol szuper emberekkel találkoztam, és megerősödött bennem, hogy ha mindenki futna, akkor ez egy sokkal szebb világ lenne!