Boldogkőváralja 2022 – Kormos Kitti

Amikor megláttam ezt a versenyt, rögtön úgy gondoltam, hogy nevezek, mert láttam, hogy nagy az egri érdeklődés. Gondolkodtam, hogy milyen táv legyen, nem akartam sokat menni, nagyon keveset se, így lett a 18 km-es táv. A Egri Futó és Triatlon Klub benevezett, így már csak futni kellett.

Tudtam, hogy ezt most nagyon akarom élvezni, legszebb májusi erdő, csodás Zemplén, mesés panoráma… mi kell még?

Indulásnál beálltam az első sorba a sok futó futó közé, ahogy szoktam, legalább látom, hol vagyok. Az első 100 méter lefelé Boldogkő várából köves lejtő. Ezt a rajt előtt megtisztítottam, gondoltam, senkinek nem lenne a jó a tobozokon megcsúszni… mondjuk nekem így is majdnem sikerült, de aztán inkább mégsem, és az élre álltam.

Murvás út árnyék nélkül, én azt hittem, hullámzik, meg hogy sunyin emelkedik, de aztán utólag láttam, hogy semmi sunyi nem volt benne, vegytiszta emelkedő….

Az erdőt elérve az egyik lány utolért, el is engedtem, tudtam, hogy többet egyelőre nem tudnék kipréselni, így nyugodtan haladtam tovább. Hullámok, inkább felfelé, patakvölgy, kis kaptatók, üde erdő és teljes flow jellemezte a következő pár kilométert. Féltávnál mondták, hogy 2. helyen állok, mondom, tudom, számolom én!

Visszafelé ismét ráálltunk a kék jelzésre. Ha készülnék a versenyekre, tudtam volna, hogy erre visz majd az út, de mivel nem szoktam, ezért nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik kedvenc szakaszomon futhattam. Kb. 10x kellett a patakon átkelni, megannyi kidőlt fán, gallyon átgázolni….nagyon élveztem.

Aztán kértünk az erdőből, s már szinte látszott Boldogkőváralja.

A semmiből hirtelen megelőzött egy lány. Nem egy lány, az a lány, aki már egyszer elment mellettem. Hohó! Mi van itt, gondolta Kitti!

Na, így mindjárt más lesz az utolsó 3 km! Ránéztem, majd magamra. Hm, én frissebb vagyok, na akkor gyerünk! Pár száz méter után utolértem, mikor megkérdezte, mennyinél járunk. Mondom, 16 körül. Azt mondja, az jó, ő már 18-nál, beletett 1,5 km pluszt, meg jókora szintet!

Hűha! Akkor mégsem lesz verseny, na, akkor gyerünk együtt! Dehogy! Mondja ő! Dehogynem, mondom én. És ugye nekem mindig igazam van, így ezt is tettük, átváltottunk beszélgetős futásba egész az utolsó 500 méterig, amikor is toronyiránt kellett a várba felfutni. Vagy kocogni. Vagy sétálni. Vagy mászni, de mindenképp itt már egymást húztuk, Zoli nekem hajrá Kittizett, a gyerekei neki hajrá anyáztak, majd az utolsó 50 méteren megfogtuk egymás kezét, és így futottunk be a célba! Először ő csippantott, majd én, és volt öröm is meg boldogság!

Ha picit izgatta volna az autista énem, hogy így más lesz az érem színe, vagy kisebb lesz a „totem” (by Gabika), az eredményhirdetésen megnyugodhattam, hogy teljesen egyforma, mert ilyesmit ma nem kaptunk. Tízezerér’….

Futás után pizza, kávé, babzsák, tiramisu, őszi szezon tervezés… mi kellhet még? Ja! Az esti koncert!

Nagyon kellett ez ma, testemnek, lelkemnek, szívemnek! A futás gyógyít! Meg a zene is!

P.s. Hazafelé még találkoztunk Bogár Janival, akivel váltottunk is pár szót! Ez végképp feltette az i-re a pontot!